Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · Ajánló levél
A szerző levele barátjához, Desideriushoz Szent Márton életéről
Severus szívélyes üdvözletét küldi kedves testvérének, Desideriusnak.
Testvérem és kedves barátom! Úgy döntöttem, hogy a fiókban tartom, saját házam négy fala közé zárva ezt a kis könyvet, amelyet Szent Márton életéről írtam. Mivel természetemnél fogva bizonytalan vagyok, meg akartam kímélni magam az emberek bírálatától. Attól féltem – és ma is azt hiszem, hogy így lesz –, hogy csiszolatlan írásom nem tetszik majd az olvasóknak, és mindenki a szememre veti: hogy volt merszem olyan témához nyúlni, amely egészen más tehetségű írókat érdemelt volna. Te azonban annyira unszoltál, hogy nem tudtam nemet mondani. Hiszen mit meg nem tennék a barátságunkért, még a jó hírem kockáztatásával is?
Így hát átadtam neked ezt a kis könyvet, bízva az ígéretedben, hogy senki másnak nem mutatod meg. Mégis bevallom: félek, hogy éppen te nyitod majd ki előtte a világra vezető ajtót – és ha egyszer kijutott, többé nem lehet visszahívni.
Ha ez megtörténik, és azt látod, hogy néhányan olvasni kezdik, kérd meg őket, hogy az eseményekre figyeljenek inkább, ne a stílusra, és legyenek türelmesek, ha egy-egy kevésbé elegáns mondat sérti a fülüket; elvégre Isten országa nem a szép beszéd művészetén nyugszik, hanem a hiten. Jusson eszükbe az is, hogy a világ üdvösségét nem nagy szónokok hirdették, hanem halászok – pedig Isten, ha úgy gondolta volna, hogy ennek bármi haszna van, nyugodtan megtehette volna szónokok által is.
Az igazság az, hogy amikor elhatároztam, hogy munkához látok – mert megbocsáthatatlannak éreztem volna, ha egy ilyen rendkívüli ember erényei feledésbe merülnek –, megfogadtam magamnak, hogy nem fogok szégyenkezni, ha becsúszik egy-egy nyelvtani hiba. Soha nem voltam nagy szakértője az irodalom művészetének, és azt a keveset is, amit valaha tanultam, ennyi év után gyakorlat híján elfelejtettem.
Mégis, hogy megkímélj a magyarázkodás kellemetlenségétől: ha valóban közzé akarod tenni a könyvet, töröld ki a nevemet. Elég, ha lekaparod az aláírást az első lapról, hogy az oldal elnémuljon – vagy inkább, és csak ez számít: a könyv egyedül arról a történetről beszéljen, amelyet elmond, és hallgasson annak a nevéről, aki megírta.
Ne hagyjuk, hogy megtévesszen bennünket Sulpicius Severus írói szerénysége! Amikor „csiszolatlan írása” és az esetleges „nyelvtani hibák” (soloecismi) miatt mentegetőzik, a római szónoklattan egyik klasszikus fogását alkalmazza, amelyet úgy hívnak: captatio benevolentiae – annak a művészete, hogy az ember színlelt alázattal megnyeri az olvasó rokonszenvét. Valójában Sulpicius a római Gallia egyik legműveltebb jogásza és szerzője volt, olyannyira, hogy a reneszánsz humanistái latinságának minősége miatt „keresztény Sallustiusnak” nevezték.
E szavak mögött azonban nagyon is valós vita húzódott meg: a 4. század végén a klasszikus iskolákban nevelkedett római elit lenézte a Biblia szövegeit, mert egyszerű, közvetlen latinsággal íródtak, messze Cicero kifinomult prózájától. Azzal, hogy felidézi: az evangéliumot „nem nagy szónokok hirdették, hanem halászok”, Sulpicius amellett érvel, hogy a történelmi és lelki igazság sokkal többet számít, mint az irodalmi csillogás.
Figyeld meg a levél végén azt a gyakorlati részletet is: „elég, ha lekaparod az aláírást az első lapról” (titulum fronti erade). A késő ókorban még nem létezett könyvnyomtatás; egy könyvet kiadni annyit jelentett, hogy a szerző elküldött egy pergamenkéziratot egy jó kapcsolatokkal rendelkező barátjának – itt Desideriusnak, egy másik aquitaniai keresztény arisztokratának –, hogy annak házi másolói új példányokat készíthessenek róla. Mivel a pergamen (kikészített állatbőr) drága és nagyon strapabíró volt, a szerző nevét szó szerint úgy törölték ki, hogy pengével vagy habkővel lekaparták a megszáradt tintát. Desiderius persze semmilyen nevet nem kapart le: széltében-hosszában terjesztette a könyvet, és a mű a nyugati keresztény irodalom első nagy bestsellere lett!