Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.

Szent Márton élete · IX. fejezet

Az „emberrablás”, amellyel Tours püspökévé tették, és Defensor püspök megszégyenülése

Körülbelül ebben az időben a tours-i egyház népe Mártont kezdte püspökének kívánni. Mivel tudták, hogy korántsem lesz könnyű kimozdítani a kolostorából, egy Ruricius nevű tours-i lakos cselt eszelt ki: úgy tett, mintha a felesége a halálán volna, és Márton lába elé térdre vetve magát addig könyörgött, míg rá nem vette, hogy vele menjen. Az út mentén már előre megbeszélt módon a városlakók több csoportja állt lesben; az úton körülvették, és szinte kísérettel őrizve vitték Tours-ba.

Ott lenyűgöző tömeg várta, amely nemcsak Tours-ból, hanem a szomszédos városokból is összegyűlt, hogy szavazzon az új püspök megválasztásáról. A nép körében nem volt két vélemény: mindenki ugyanazt akarta, és egy emberként mondta, hogy senki sem érdemli meg jobban a püspökséget, mint Márton, és boldog lesz az az egyházmegye, amelynek élén ilyen ember áll. Volt azonban egy kis csoport, amely ellenezte – köztük néhányan a szentelés szertartására a városba hívott püspökök közül –, és ezek mindenáron meg akarták akadályozni a választást. Nyíltan azt mondták, hogy Márton csak egy jelentéktelen alak, nincs püspökhöz illő megjelenése, rosszul öltözötten jár, piszkos ruhában és ápolatlan hajjal. A nép azonban, amelynek sokkal több józan esze volt, mint nekik, kinevette azoknak a főpapoknak a makacsságát, akik miközben le akartak kicsinyelni egy ilyen csodálatra méltó embert, valójában csak a dicséretét zengték. Végül nem maradt más választásuk, mint hogy felszenteljék, mert erre szorította őket a nép akarata és Isten terve.

Úgy mondják, hogy a jelen lévő püspökök közül az küzdött a leghevesebben Márton ellen, akit éppenséggel Defensornak hívtak – és hogy még aznap nyilvánosan megszégyenült attól, amit mindenki prófétai jelnek látott. Úgy esett ugyanis, hogy a felolvasó, akinek a szertartáson a Szentírást kellett volna olvasnia, nem tudott átfurakodni a tömegen, és kint rekedt. Miközben a papok az oltárnál zavartan várakoztak, és nem tudták, mitévők legyenek, az egyik jelenlévő fogta a Zsoltárok könyvét, találomra kinyitotta, és hangosan olvasni kezdte az első verset, amelyen megakadt a szeme. A zsoltár pedig ezt mondta: „Gyermekek és kisdedek szájából szereztél tökéletes dicséretet ellenfeleiddel szemben, hogy megsemmisítsd az ellenséget és a védelmezőt.”

Alig hangzottak el ezek a szavak a templomban, az egész nép hatalmas kiáltásban tört ki, az ellenzők pedig teljesen lefegyverezve és szégyentől elborítva álltak. Senki sem kételkedett abban, hogy az a zsoltár Isten akaratából került elő, hogy Defensor püspök ott helyben meghallja cselszövésének elítélését: az egyszerű emberek hangja által megerősítést nyert Isten dicsérete Mártonban, és ugyanakkor lehullott az ellenfél álarca.