Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · VIII. fejezet
Lupicinus fiatal rabszolgája megmenekül a haláltól
Nem sokkal később, amikor Márton éppen Lupicinusnak, egy nagyon fontos, előkelő társadalmi állású embernek a birtokán haladt át, a távolból egy tömeg kiáltozását és kétségbeesett sírását hallotta. Aggódva odament a házhoz, hogy megkérdezze, mi történt, és azt mondták neki, hogy a birtok egyik fiatal rabszolgája éppen az imént vetett véget az életének: felakasztotta magát.
Amint ezt megtudta, Márton bement a kis szobába, ahová a holttestet fektették, mindenkit megkért, hogy menjen ki, ráborult a fiatalemberre, és egy ideig imádkozott. Kis idő múlva a szín kezdett visszatérni a fiú arcába, és már megtört fényű szeme visszanyerte csillogását, és Márton arcára szegeződött. A fiatalember lassú erőfeszítéssel próbált felemelkedni, megragadta Márton jobb kezét, talpra állt, és a saját lábán, kézen fogva vele kisétált egészen a bejárati udvarig, az egész sokaság hitetlenkedő tekintete előtt.
Lupicinus az volt, akit a rómaiak vir honoratusnak hívtak – a szenátori arisztokráciához tartozó nagybirtokos, egy hatalmas mezőgazdasági birtok (villa) ura, ahol tucatjával vagy százával dolgoztak a rabszolgák (ők alkották a familiát, a szó római értelmében).
Ezt a rövid fejezetet az teszi olyan megindítóvá, ahogyan Márton egy szegény rabszolga (servulus) öngyilkosságára reagál. Míg a következő évszázadokban az egyház törvényei rendkívül szigorúan ítélték el az öngyilkosságot, sőt egészen a keresztény temetés megtiltásáig mentek, Márton nem tart prédikációt, és nem fél megérinteni egy fiatalembert, aki kétségbeesésében vetett véget az életének: bemegy a szobájába, imádkozik a teste fölött, és kézen fogva kivezeti a fiatalembert az udvarra, a gazda és a ház minden szolgája szeme láttára.