Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · IV. fejezet
Szemtől szemben Julianusszal Wormsban: „Krisztus katonája vagyok; nem harcolhatok”
Közben a barbár népek betörtek Galliába. Julianus caesar ekkor a vangiók városa közelében összevonta seregét, és rendkívüli pénzjutalmat kezdett osztani a katonáknak. Ahogy az szokás volt, a férfiakat egyenként, név szerint szólították, míg végül Mártonra került a sor.
Márton úgy látta, ez a megfelelő pillanat arra, hogy elbocsátását kérje a hadseregből – nem utolsósorban azért, mert tisztességtelennek tartotta elfogadni a pénzt, tudva, hogy nem fog harcba menni –, ezért közvetlenül Julianushoz fordult: „A mai napig téged szolgáltalak; engedd meg, hogy mostantól Istent szolgáljam. A jutalmadat tartsa meg az, aki csatába megy; én Krisztus katonája vagyok, nem harcolhatok.”
Ezt hallva a zsarnok dühbe gurult, és a fejéhez vágta, hogy nem a hite miatt akarja otthagyni a hadsereget, hanem mert fél a másnapra kitűzött csatától. Márton nem hagyta magát megfélemlíteni – sőt a fenyegetések hatására csak még szilárdabb lett –, és így felelt neki: „Ha úgy gondolod, hogy ez gyávaság, és nem hit, akkor holnap fegyvertelenül kiállok az első sorba, csapataink elé; és az Úr Jézus nevében, pajzs és sisak nélkül, egyedül a kereszt jelétől védve félelem nélkül nyomulok át az ellenséges vonalakon.”
Julianus azonnal őrizetbe vetette, hogy másnap rákényszerítse szava megtartására: álljon ki fegyvertelenül a barbárok elé. Csakhogy az ellenség kora reggel követeket küldött, hogy békét kérjenek: feltétel nélkül megadták magukat, és mindenüket átadták.
Ezek után ki kételkedhet abban, hogy a győzelem Mártonnak volt köszönhető, akit Isten így megkímélt attól, hogy fegyvertelenül az első vonalba vessék? Természetesen az Úr a maga jóságában nyugodtan megőrizhette volna katonáját épen és sértetlenül az ellenség kardjai és lándzsái között is; ő azonban inkább magát a csatát hárította el, hogy Márton szemének még csak látnia se kelljen más emberek halálát. Hiszen milyen más győzelmet adhatna Krisztus a katonájának, mint ezt: hogy egyetlen csepp vér kiontása nélkül győzze le az ellenséget, úgy, hogy senki sem hal meg?
Kr. u. 356-ban járunk, Borbetomagusban, a vangiók népének városában – ez a mai Worms, a Rajna partján, Németországban. Germán törzsek (alemannok és frankok) keltek át a Rajnán, és több galliai várost kifosztottak.
A római csapatok élén Julianus caesar áll, Constantinus unokaöccse, aki néhány évvel később császár lett, és Julianus Apostata, azaz a „Hitehagyott” néven vonult be a történelembe (361–363), mert megpróbálta visszaállítani a pogányságot a Római Birodalomban, és megfosztani a keresztényeket kiváltságaiktól – ezért nevezi őt Sulpicius keményen „a zsarnoknak” (tyrannus).
Hogy felmérhessük Márton bátorságát, érdemes megérteni, mi volt ez a katonai jutalom (donativum): a rendes zsoldon (stipendium) felül egy-egy fontos hadjárat előestéjén a parancsnok személyesen adott át minden katonának egy bőkezű összeget aranypénzben. A donativum elfogadása egyet jelentett annak a becsületbeli fogadalomnak a megújításával, hogy a katona az eljövendő csatában mindhalálig harcol. Ha Márton elvette volna az aranyat, majd megtagadta volna, hogy kardot fogjon, dezertálásért és lopásért kivégezték volna; azzal viszont, hogy nyilvánosan, a felsorakozott teljes hadsereg előtt utasította vissza a pénzt, nyíltan szembeszegült Julianus tekintélyével – ez az ókor egyik leghíresebb esete a lelkiismereti okból történő szolgálatmegtagadásnak.