Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · XXVI. fejezet
A belső arckép: a kovács üllője és türelme saját papjaival szemben
Ez a könyv a végéhez közeledik, és ideje befejezni – nem azért, mert nem volna több elmesélnivaló Mártonról, hanem azért, mert én magam, mint azok a rossz költők, akiknek művük utolsó szakaszán elfogy a szuszuk, összeroppanok a téma nagysága alatt.
Mert ha életének látható epizódjait még szavakba lehet is foglalni, jól vagy rosszul, ami a belső életét, a csendes mindennapjait és azt a szüntelenül Istennel egyesült szívet illeti, teljes őszinteséggel mondom: nincsenek emberi szavak, amelyek elegendők volnának a leírásukhoz. Az a nyugodt, kiegyensúlyozott állhatatosság a böjtjeiben, az a kitartás az éjszakákban, amelyeket ébren, imádkozva töltött, mintha nappal volna, úgy, hogy soha egyetlen percet sem vesztegetett el Isten szolgálatán kívül, soha nem esett tétlenségbe, és nem veszett el világi ügyekben, és csak annyit evett és aludt, amennyi feltétlenül kellett ahhoz, hogy a teste talpon maradjon – túlzás nélkül bevallom, hogy még maga Homérosz sem, ahogy mondani szokás, ha visszatérne a holtak világából, tudná mindezt úgy ábrázolni, ahogy megérdemli; ennyire meghaladja Márton élete azt, amit egy könyv be tud fogadni.
Egyetlen óra, egyetlen rövid pillanat sem telt el úgy, hogy ne imádkozott vagy ne merült volna el az olvasásban; sőt még amikor olvasott, vagy valami más feladat volt a kezében, akkor sem szakította el a szívét az imádságtól. A kovácsok megszokott mozdulatát juttatta az ember eszébe, akik az izzó vas formálása közben időnként könnyedén ráütnek az üres üllőre, hogy pihentessék a karjukat, de ne essenek ki a ritmusból: így Márton is, még amikor úgy tűnt, hogy más ügyekkel van elfoglalva, belül szüntelenül tovább imádkozott.
Micsoda rendkívüli, ragyogó ember volt, aki képtelen volt a színlelésre vagy a rosszindulatra! Soha senkit nem ítélt el, soha nem fizetett hasonlóval azoknak, akik ártottak neki. Olyan nagy türelemre tett szert a sértésekkel szemben, hogy bár ő volt az egyházmegye püspöke, gyakran még a legalacsonyabb rangú klerikusok is tiszteletlenül bántak vele, és semmi bajuk nem lett belőle: emiatt soha egyiküket sem mozdította el a tisztségéből, és soha nem szűnt meg teljes szeretettel bánni velük.
Ez a fejezet az ókori irodalom egyik legszebb képét hagyja ránk: a kovács üllőjét (incus fabrorum). A régi kovácsműhelyekben (és a hagyományos műhelyekben még a közelmúltig is!), miközben a kovács a fogójával forgatta a vasdarabot a tűzben, hagyta, hogy a kalapács lazán, ütemesen koppanjon közvetlenül az üllő vasán, hogy ne törjön meg a karja lendülete. Sulpicius szerint az imádság Mártonnál nem külön feladat volt: a szív állandó dobbanása volt az egész élet közepette.
És kik voltak azok a „legalacsonyabb rangú klerikusok” (infimi clerici), akik magán a tours-i egyházmegyén belül sértegették Mártont, anélkül hogy megbüntette volna őket? A leghíresebb eset (amelyet Sulpicius később a Dialógusokban mesél el) egy Brictius (Brice) nevű fiatal papé volt, aki fennhangon gúnyolta Márton látomásait és szegényes ruházatát. Amikor a felháborodott szerzetesek arra kérték a püspököt, hogy dobja ki, Márton csak ennyit felelt: „Ha Krisztus eltűrte Júdást, miért ne tűrném el én Brictiust?” – és hozzátette, hogy Brictius egy napon megbánja majd, és őt fogja követni Tours püspöki székében, ami 397-ben valóban meg is történt!