Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · XXV. fejezet
A szerző látogatása Szent Mártonnál: a püspök, aki megmosta életrajzírója lábát
Valóban, már régóta hallottam Márton hitéről, életmódjáról és belső erejéről, és óriási vágy élt bennem, hogy személyesen megismerjem; ezért hatalmas örömmel keltem útra, és kifejezetten azért utaztam, hogy meglátogassam. És mivel már akkor dédelgettem a vágyat, hogy megírjam az életrajzát, megragadtam az alkalmat, hogy e dolgok egy részéről közvetlenül őt kérdezzem – amennyire a szerénysége engedte, hogy kérdezzek –, a többit pedig azoktól gyűjtöttem össze, akik tanúi voltak az eseményeknek, vagy első kézből tudtak róluk.
Aligha hinnéd el, milyen alázattal és szeretettel fogadott engem akkor! Őszintén meghatódott, és az Úrban való örömmel telt el, látva, hogy olyan nagyra becsüljük, hogy kifejezetten azért indultunk útnak, hogy lássuk őt. Szegény bűnös létemre – szinte szégyellem elmondani! –, miután megtisztelt bennünket azzal, hogy meghívott az asztalához enni, ő maga öntött vizet a kezemre az étkezés előtt; és amikor leszállt az este, ő maga térdelt le, hogy megmossa a lábunkat! Még ahhoz sem volt bátorságom, hogy visszautasítsam vagy megállítsam: olyan nagy erkölcsi tekintély áradt belőle, hogy szinte súlyos vétségnek éreztem volna, ha nem engedelmeskedem neki.
Minden beszélgetésben, amelyet velünk folytatott, egyetlen dologról beszélt nekünk: arról, mennyire szükséges elengedni a világ illúzióit és ennek az életnek a terheit, hogy szabad kézzel és könnyű szívvel követhessük az Úr Jézust. És újra meg újra elénk állította, mint napjaink legjobb élő példáját, a nagy Paulinust – akiről nemrég beszéltem –, aki végtelen birtokokat adott el, hogy Krisztust kövesse, és nemzedékünkben szinte egyedüliként váltotta betű szerint valóra mindazt, amit az evangélium kér. Őrá kell néznünk, erősködött Márton, az ő útját kell követnünk! Azt mondta, korunk roppant szerencsés, hogy élő bizonyítéka van ilyen hitnek és bátorságnak: azzal, hogy mindenét eladta, hogy a szegényeknek adja, ahogy Jézus kérte, egy olyan mérhetetlenül gazdag ember, mint Paulinus, a gyakorlatban mutatta meg, hogy meg lehet tenni azt, amit mindenki lehetetlennek gondolt.
És micsoda szilárdság, micsoda nemesség volt Márton szavaiban és társalgásában! Milyen lenyűgöző éleslátással, milyen gyorsan és milyen világosan magyarázta a Biblia legnehezebb szakaszait! Mivel tudom, hogy sokan kételkednek ebben – magam is láttam, hogy egyesek még akkor is fintorognak, amikor én mesélem nekik –, esküszöm Jézusra és közös hitünkre, hogy életemben soha senkinek a szájából nem hallottam annyi bölcsességet, annyi értelmet vagy olyan világos és tiszta beszédet. Igaz, hogy Márton erkölcsi nagysága mellett csekélységnek tűnik azt dicsérni, ahogyan beszélt; de mégiscsak megdöbbentő, hogy egy olyan emberből, aki soha nem járt a nagy iskolákba, még ez az adomány sem hiányzott.
Ebben a fejezetben maga Sulpicius Severus lép be a történetbe, egyes szám első személyben! Kr. u. 394 és 396 között Sulpicius – ekkor egy nagyon gazdag aquitaniai családból származó fiatal özvegy, aki Bordeaux-ban tanult jogot és szónoklattant – Tours-ba utazott, hogy találkozzon az idős Márton püspökkel (aki akkor 60 vagy 80 év körül járhatott).
Egy római arisztokrata számára megérkezni az útról, és azt látni, hogy a ház ura – ráadásul egy nagy tiszteletnek örvendő püspök – letérdel a padlóra, hogy letörölje a port a sarujáról, és megmossa a lábát (ez a szolgálat a legalacsonyabb rangú rabszolgák dolga volt!), olyan belső megrendülést jelentett, amely örökre megváltoztatta az életét: hazatérve Sulpicius is otthagyta közéleti pályáját, hogy vallási közösséget alapítson primuliacumi birtokán.
Figyeld meg azt is, milyen szenvedélyesen védi Sulpicius Márton értelmét: Gallia elitista püspökei lenézték őt, mert homo illiteratus volt – „iskolázatlan ember”, vagyis egykori katona, aki a laktanyában nőtt fel, és nem tanult klasszikus retorikát a nagy római iskolákban. Sulpicius, aki korának egyik legragyogóbb írója volt, fontosnak tartja megesküdni olvasóinak, hogy soha senkit nem hallott olyan világosan, olyan tiszta nyelven és olyan mélységgel beszélni, mint ezt az öreg katonát!