Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.

Szent Márton élete · XX. fejezet

Magnus Maximus császár lakomája: a kehely, amelyet a pap a császár előtt kapott meg

Most egy olyan epizódhoz érkezem, amely az ilyen nagy csodák mellett talán kisebbnek tűnik – bár a mai lezüllött és romlott időkben az, hogy egy püspök nem hajol meg a császári udvar hízelgése előtt, szinte nagyobb csoda, mint az összes többi! Amikor nagyon sok püspök gyűlt össze különböző provinciákból Maximus császár udvarában – aki kemény ember volt, és a polgárháború megnyerése után tele volt gőggel –, szánalmas volt látni, milyen szolgai módon lesték mindannyian a parancsát, a hatalom puszta hízelgőinek szerepére alacsonyítva a püspöki méltóságot. Egyedül Márton őrizte meg sértetlenül egy apostol szilárd tartását! Még amikor kegyelmet kellett kérnie valakinek a császártól, akkor is olyan tekintéllyel beszélt, hogy úgy tűnt, inkább parancsot ad, mintsem szívességet kér. És bármilyen gyakran hívta is meg Maximus, hogy vacsorázzon vele a császári asztalnál, Márton mindig visszautasította, és kereken megmondta: nem ülhet annak az embernek az asztalához, aki két törvényes császárt távolított el – az egyiktől a trónját vette el, a másiktól magát az életét.

Maximus minden eszközzel igyekezett igazolni magát: bizonygatta, hogy nem személyes becsvágyból ragadta magához a hatalmat, hanem a katonák kényszerítették rá Isten akaratából, hogy kormányozzon, és fegyverrel védje meg magát; hozzátette, hogy egy olyan gyors győzelem mögött, mint az övé, csakis Isten keze állhat, és hogy ellenségei közül senkit sem öltek meg a csatatéren kívül. Annyit erősködött, mentegetőzések és kérlelések között, hogy Márton végül beleegyezett, hogy elmegy a vacsorára – a császár pedig rendkívül örült, hogy végre sikerült meggyőznie.

A lakoma olyan volt, mint egy nagy ünnepnap, és a birodalom legnagyobb alakjait ültette egy asztalhoz: ott volt Evodius, aki egyszerre volt praefectus és consul, az egyik legigazságosabb ember, aki valaha élt; és ott volt két comes is, a legmagasabb katonai hatalommal felruházva: a császár fivére és apai nagybátyja. E két utóbbi közé ültették a Mártont kísérő papot; magát Mártont pedig egy alacsony zsámolyra, amelyet közvetlenül a császár helye mellé állítottak.

A vacsora felénél, ahogy az udvari protokoll megkívánta, a pohárnok egy kehely bort vitt a császárnak. Maximus tisztelettudóan megparancsolta, hogy előbb a szent püspöknek vigyék, mert nagyon vágyott arra, hogy azután közvetlenül Márton kezéből vehesse át a kelyhet. Csakhogy Márton, miután ivott egy kortyot, a vele érkezett papnak nyújtotta a kelyhet! Úgy ítélte, hogy abban a teremben senkinek sincs nagyobb méltósága ahhoz, hogy közvetlenül egy püspök után igyon, és hogy elárulná a lelkiismeretét, ha magát a császárt vagy annak rokonait egy pap elé helyezné.

A trieri császári lakomán, egy kis zsámolyon ülve Magnus Maximus császár mellett, Márton iszik az uralkodói kehelyből, és az udvar megdöbbenésére előbb az őt kísérő papnak adja tovább, csak azután az uralkodónak.

Bármilyen hihetetlennek tűnik is, mind a császárra, mind az összes vendégre akkora hatást tett a léleknek ez a szabadsága, hogy éppen az a gesztus tetszett nekik, amely őket a második helyre szorította! Rövid időn belül az egész palotában másról sem beszéltek: Márton magának a császárnak az asztalánál meg merte tenni azt, amit egyetlen más püspök sem mert megtenni még a másodrangú helytartók vacsoráin sem.

Később, jóval a háború kitörése előtt, Márton figyelmeztette ugyanezt a Maximust, mi fog vele történni, ha megvalósítja tervét, hogy betör Itáliába, és megtámadja a fiatal Valentinianus császárt: az első csatát megnyeri ellene, de nem sokkal később meghal. És mi magunk láttuk, hogy pontosan ez történt: amint Maximus bevonult Itáliába, Valentinianusnak menekülnie kellett; körülbelül egy év múlva azonban újjászervezte a seregét, Aquileia falai között ostrom alá vette Maximust, elfogta és kivégeztette.