Gépi fordítás, a lektorálás folyamatban. A javításokat szívesen fogadjuk.
Szent Márton élete · XIII. fejezet
A szent fenyő kihívása: megkötözve a dőlő fa alatt
Egy másik alkalommal, egy faluban, ahol éppen lerombolt egy nagyon régi pogány templomot, Márton arra készült, hogy kivágatja azt a hatalmas fenyőfát is, amely közvetlenül a szentély mellett állt. Ezúttal azonban a helyi pogány pap és az összes lakos kivonult, hogy megakadályozza. Bármilyen hihetetlennek tűnik is, ugyanazok az emberek, akik Isten akaratából csendben végignézték a kőtemplom lebontását, semmiképp sem akarták megengedni, hogy a fához hozzányúljanak.
Márton türelmesen próbálta elmagyarázni nekik, hogy egy fatörzsben semmi isteni nincs: imádják inkább az igaz Istent, akit ő szolgál, mert annak a fának le kell dőlnie, hiszen egy hamis szellemnek van szentelve. Mígnem az egyik falusi, aki merészebb volt a többinél, kihívást intézett hozzá: „Ha ennyire bízol ebben az Istenben, akit állítólag szolgálsz, kössünk alkut: a fát mi magunk vágjuk ki, te viszont állj alá, és kapd el, amikor dől! Ha a te Urad valóban veled van, élve megúszod!”
Márton szemrebbenés nélkül, Istenbe vetett teljes bizalommal elfogadta az alkut. Ennek hallatán a pogányok mind azonnal beleegyeztek: az ő szemükben bőven megérte elveszíteni szent fájukat, ha cserébe az estében agyonzúzza azt az embert, aki sorra pusztítja a szentélyeiket.
Mivel a fenyő már eleve erősen az egyik oldalra dőlve nőtt, senkinek a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, pontosan hová fog zuhanni. A falusiak ekkor megkötözték Mártont, és pontosan arra a pontra állították, amelyet kiválasztottak: éppen a törzs dőlése alá. Aztán fogták a fejszéiket, és lelkesen, elégedetten maguk kezdték kivágni a fenyőt. Körös-körül embertömeg gyűlt össze, hogy lélegzet-visszafojtva, messziről nézze. A hatalmas fenyő lassanként inogni és recsegni kezdett, már-már ledőlt. A távolban a Mártont kísérő szerzetesek falfehérre váltak: a közvetlen veszélytől rémülten minden reményüket, sőt még a hitüket is elvesztették, abban a meggyőződésben, hogy mindjárt látni fogják, amint Mártont ott halálra zúzza a fa.
Ő azonban teljesen nyugodt maradt, az Úr kezébe ajánlva magát. És amikor a törzs nagy robajjal megreccsent, és végre egyenesen feléje kezdett dőlni, hogy mindjárt agyonnyomja, Márton felemelte a kezét, és a kereszt jelét rajzolta a levegőbe. Abban a szempillantásban – mintha dühödt szélroham csapott volna le rá szemből – a fenyő visszalendült, és az ellenkező oldalra zuhant, csaknem maga alá temetve azokat a parasztokat, akik arra a helyre álltak, amelyet a legbiztonságosabbnak hittek!
Azonnal hatalmas kiáltás harsant fel: a pogányok nem akartak hinni a szemüknek, a szerzetesek örömkönnyekben törtek ki, és mindenki egy emberként éltette Krisztus nevét. Azon a napon nyilvánvalóvá vált, hogy a hit megnyerte azt a vidéket: abban az egész tömegben alig akadt olyan pogány, aki ne jött volna oda Mártonhoz azt kérve, hogy tegye rá a kezét, és katekumen lehessen, maga mögött hagyva a régi hiedelmeket, hogy az Úr Jézust kövesse. Az igazság az, hogy mielőtt Márton odaérkezett, azon a vidéken szinte senki sem volt keresztény; csodáinak és példájának azonban olyan nagy hatása volt, hogy ma nincs arrafelé olyan falu, ahol ne volnának emberekkel teli templomok vagy kolostorok. Márton ugyanis valahányszor lerombolt egy pogány szentélyt, gondja volt rá, hogy ugyanazon a helyen azonnal templomot vagy kis kolostort építsen.
Észrevettél egy érdekes részletet rögtön a fejezet elején? A falu lakossága hagyta, hogy a kőtemplomot lerombolják, és meg sem mozdult, de amikor Márton ki akarta vágni a fenyőfát, kis híján megölték! Miért?
A magyarázat a kelták (a gallok) ősi vallásában rejlik: a rómaiak érkezése előtt a kelták nem zárt épületekben imádkoztak; számukra az istenek igazi lakhelye az évszázados fákban és a szent ligetekben (nemora) volt. A kőtemplom nem volt több, mint a rómaiak által hozott divat, az az öreg fenyő viszont a falu vallási lelke volt!
Figyeld meg Sulpicius Severus lefegyverző őszinteségét is: nem titkolja el Márton saját szerzeteseinek pánikját, akik a távolban reszkettek, és elvesztették „minden reményüket, sőt még a hitüket is”. És figyeld meg a fejezet utolsó mondatát: Mártonnak ebből a szokásából, hogy pontosan a régi szentélyek és szent fák helyén emelt kápolnát vagy kolostort, nőtt ki a vidéki plébániák hálózata egész Európában!